HOSSZABB ÚTVONALLAL, NAGYOBB SZINTEMELKEDÉSSEL rendezték meg a XIV. Attila Védvonal Emlék- és Teljesítménytúrát.
2026.09.19-én, szombaton 07:36-kor indulunk tömegrajttal Dunakesziről, az alagi temető parkolójában felállított rajtból az Attila Védvonal új útvonalán.
Két körforgalom mellőzése után hosszan rúgjuk a port az M2 szomszédságában, majd a királydinnye-földdel határolt sivatagot elhagyva átkelünk a vasúton és egy kellemes, de rövid erdei sétát teszünk a Mogyoródi-patakig. Az átkelés a mederbe borított ágakon lelassítja a még sűrű mezőnyt. Hamar kiérünk a fás területről és szívjuk az autók által felvert murvaport.
Első ellenőrzőpontunk Bányász József ejtőernyős katona síremlékénél van, ami után az előzőekhez hasonló körülmények között fojtatjuk utunkat a mostanában megnyitott csömöri Rozsdafarkú kilátó felé.
Marcsi és Zoli szorgalmi feladatként felmennek a kilátóba, amelynek a felső szintjén – elmondásuk szerint – tekintélyes kilengés érzékelhető. Én úgy döntök, hogy nulla pontért nem megyek fel, inkább kiköltöztetem a cipőmből a nem beleillő dolgokat. Az ellenőrzőpont mellett a földbe állítva csillog a napfényben egy kétkezes kard. (Én Excaliburként emlegetem.) Mögé állok és megragadom a markolatát. A performance-ról Marcsi jóvoltából fénykép készül.
Egy kilátó nem kilátó. Gyerünk a következőhöz!
A Hungaroring kerülgetése után mászásba kezdünk a Somlyó-hegyen álló Szent László kilátó irányába. A fenti ellenőrzőpontot az itiner lebélyegeztetése és egy csokiszelet átvétele után hamar magunk mögött hagyjuk. Örömmel üdvözlöm a tényt, hogy végre visszatértünk az előző évek jól ismert útvonalára. A poros közutak és az autók – amik elől minduntalan félre kellett húzódni – hátramaradtak. A bozótosból kibukkanva szőlők melletti dűlőúton érjük el az erdőt. Kellemes klímájában haladunk a még hellyel-közzel egybefüggő mezőnnyel. A megszokott helyen szalagozás kanyarít rá egy rövid, de combos emelkedőre, ami a Szár-hegyi ellenőrzőpontra, a Makrai ales pihenőhöz vezet. Folyadékpótlás és szerelvényigazítás után nagy levegővétellel felkelünk az árnyas helyen álló pihenőbútorzatról és továbbindulunk.
Jelzett turistautakon, valamint kék szalagok útmutatása mentén jutunk le a 3-as úthoz, ahol kivárunk egy autómentes buborékot majd átsietünk a túloldalra. Összehasonlíthatatlanul jobb itt az erdőben, mint a kitett helyeken, a tűző napon. Elérjük az M31-es út felett átvezető hidat, amelynek innenső hídfőjénél egy futóesemény frissítőpontja van. A rendezőség a rajtbeli eligazításnál direkt felhívta a figyelmünket, hogy ne kunyeráljunk semmit ezen a ponton. Én a biztonság kedvéért üdvözlés után rákérdezek, hogy ez-e a futók pontja. Az ottani kedves pontőrség igenlő válasz után hozzáteszi, hogy már minden futó elfutott, úgyhogy csipegethetek a megmaradt készletből. Én inkább a maradék ballonos vizet választom. A hídátkelés után napsütötte emelkedős flaszter leküzdése árán térhetünk be ismét az erdőbe. Többnyire árnyas, tüskés ágak által szűkített földúton érjük el a Betyársereg működtette Bolnoka-gerinci ellenőrzőpontot.
Itt aztán muszáj elidőzni a házi felvágottak, húsos szalonnák és egyéb finomságok pusztítása céljából. A víz éppen kifogyott, de a felszeletelt kígyóubi és a paradicsom is szomjoltó. Egyébként olyan meleg van, mint egy múltbéli, nyárközépi, strandolásra csábító napon.
A piros sáv turistajelzés mentén hosszú, egyenes szakaszokból álló erdei úton megyünk Isaszeg irányába. Tanyák közelébe érve az útra szórt ökölnyi kövek nehezítik a ficammentes haladást. Hamarosan derékszögben a mélybe fordul utunk, lentről már nincs messze a Rákos-patak isaszegi áteresze, amely közelében a Mi Hazánk Mozgalom üzemeltet ellenőrzőpontot finom pogácsával és ásványvízzel.
Aki nem tart attól, hogy kiugrik a válla, az gyakorlógránáttal célba dobhat. Mi a biztonságos előrejutásra koncentrálva ezt a lehetőséget kihagyjuk.
A vasút túloldalán emelkedünk először a temető, majd a Kálvária magasságába, végül a katonasíroknál posztoló ellenőrzőpontra, ahol szintén lehet frissíteni. Egy kis sörpados pihenést engedélyezünk magunknak az emelkedő után.
Következő, piros sáv turistajelzéssel ellátott utunk Pécel felé mutat, de előbb még hosszan hullámzik az Öreghegy még Isaszeghez tartozó ellenőrzőpontjáig. Mély árokba tipegünk le marha meredeken, hogy aztán a másik oldalán a talajba vájt lépcsőn másszunk ki - szintén meredeken - a bélyegzésért.
Még néhány lájtosabb emelkedő következik, aztán kibukkanunk az erdőből.
Leereszkedünk a völgybe, ahonnan az előző évek túráin kezdtünk bele a szerpentines emelkedésbe a Bajtemetésen elterülő katonai bázis maradványaihoz. Most csak nosztalgiával tekintünk a felkanyargó műútra, amint elhaladunk mellette. Nagy ívben, viszonylag szintben kerüljük hosszan a hegyet a Szilasvölgyi dűlőúton. Nem ússzuk meg a megmászását, mert egy kék szalag élesen balra, a hegy felé kanyarít. Egy végtelennek tűnő erdei úton baktatunk fölfelé. Nulla kilátás; az az érzésem, hogy "nem lehet látni a fától az erdőt".
Nem tetszik az erdei út? Nos, akkor nesze nekünk egy rövid, de olyan meredek oldal, amin jószerivel csak négykézláb lehet felkutyagolni. Aszta! Erre inni kell! Egy tarlón keresztülvágva érjük el az utcát, ami az utolsó ellenőrzőpontunkhoz, a Péceli kettőskereszt emlékhelyhez vezet.
Fiatal lányok kenyérlepényt kínálnak öntettel, amit szívesen elfogadok. Bár néhol picit megégett, de végül is a szén táplálja a tüzet, amire még nagy szükség van a célig. Már kissé, vagy nem is kissé belém költözött a herót az új útvonal miatt, ezért minél hamarabb a végére akarok járni. Nem várom be Zoliékat, hanem elindulok lefelé. Kisvártatva egy kutyás pár, majd nem sokkal később egy középkorú pár jön szembe, feltehetően az emlékhely felé tartanak. A találkozásokból arra következtetek, hogy nincs már messze Maglód.
EGY NAGY TÚRÓST!
Csak megyek, megyek és megyek. Elvétve kivillan a fák közül a település, ami a pozíciómhoz képest rohadt mélyen terül el. Hangulatjavító, hogy utolérem Baluék csapatát. A monotónia után váltok velük néhány szót. Reménykeltő, hogy végre valahára elérjük a már jól ismert piros kereszt turistajelzést. Innen már ésszel átfogható távolságra van a városszéli temető, a Piskóta körforgalom és a belőle kiágazó hosszú, hosszú Kossuth Lajos utca, aminek a flaszterén csattogva eljutunk az Árpád vezér parki célba.
A 11 és félórás szintidőből csak szűk 20 percet bírtam bennhagyni, de hozzátartozik a történethez, hogy többek GPS-es mérése szerint az eredeti 44 kilométer 48 és fél kilométerre nyúlt az új útvonalon, valamint a 733 méteres szintemelkedés is bőven 800 méter fölé tornyosult, a szintidő pedig maradt a régi.
A mellettem kicsekkoló Áron társaságában átveszem a névre szóló emléklapot és a túra jelvényét. Ezután a főszervező Nagy Norbert nyújtja át a 10. teljesítésemért járó emléktárgyat. A fotózással járó ceremónia után a gulyáságyúhoz járulok és egy tányér emberes adag babgulyást kérek a hölgyektől. A legkevésbé sem sajnálják tőlem az ételt; a színültig mert tányérral óvatosan egyensúlyozok a túratársak asztalához.
Zseniális az ízvilága, üdvözlet a szakácsnak. Kanalazás közben figyelem a beérkezőket: Marcsi, Zoli és Bubu érkeznek. Leng a képzeletbeli fekete-fehér kockás zászló.
Egy év van arra, hogy emlékeimben megszépüljön az Attila Védvonal új útvonala.
Ottorino |
